Legjobbnak lenni sportban, tanulásban, gyermekként, neki megadatott.
Zita mosolyog. Maga az élet. Könnyedén szökken a gáton, sprintel, ugrik magasba és távol. A kép idilli a Leányka úti rekortánon. Józsi bácsi kezében stopper és figyelő tekintet. Edzeni jó, edzeni kell, kinek mindez munka, az nincs is ott, máshol talált otthont. Ha pedig otthon, akkor család, és Kriszta. Az édesanya.
Igen, ő is együtt készül velük, a többiekkel. Más célokért, más hajtóerővel, de alázattal és felvigyázattal. Közelről nézni az imádott lányt, vele hangolni az újabb és újabb próbatételre nem jelent terhet. Csak örömöt, mosolyt, jókedvet. Így van ezzel a bátyj és a legjobb barátnő is. Teljes minden. Az eredménylista fénylő és dicső. Csillag ő, ragyogó és reménylő.
Zita mosolyog. Áll a dobogó tetején, a magasban. Nem oda született, de oda, s arra hivatott. Legjobbnak lenni sportban, tanulásban, gyermekként, neki megadatott. Eddig. De miért nem tovább? Évből 13, élményből száz meg száz. Meg elismerésből is. Helyszín a megyeháza. Ülünk Krisztával a diákolimpikonok köszöntésén. Az édesanya büszke. Nagyon és joggal. Zita viszi a prímet. Szólítják, megy és átveszi az oklevelet. A fehér blúzos díszöltözet és a ünnepi körítés nem az ő világa, de oly sok hasonlóban volt már része, hogy rutinszerűen fogadja a gratulációt, s éli meg rendkívüli szerénységgel a helyzetet.
Zita mosolyog. „Petrovai József tanár úrtól nem lehetne jobb edzőm. Nagyon szeretem, mindenben az ő tanácsára hallgatok.” Júliust írunk, az interjúalany a ugrás és a futás kis hercegnője. A trénerről zeng, finom hangon, kedvesen. Nyárig tizenegy rangos versenyen elért aranyérméről beszélünk, melyeket újabbak követtek. Amikor a büszkeségre leginkább okot adó eseményre terelődik a szó a MOM Parkban rendezett Hopp Parádét említi, mert „olimpikonok között ugorhattam távolt, és ez volt életem legélvezetesebb, leglátványosabb versenye.”
Zita mosolyog. Fenn, a felhők között. Szökken, suhan, mit sem törődve a szürke, ködös evilági léttel. A karácsonyi készülődésben százak hangja csuklik el, akik ismerve vagy ismeretlenül tudomást szereztek életének tragikus végéről. Krisztáék romokban. Nincs szó, nincs tett, ami gyógyírt jelenhet. Ismét beleolvasok a hercegnős cikkbe, ahol az édesanya szól így: „Nagyon szerencsés embernek érzem magam, hogy ilyen kivételes tehetségű gyermekkel áldott meg az ég.”
Drága Zita! Most már te vigyázz anyára!
A legnagyobb reménység volt
„A magyar atlétika az egyik legnagyobb reménységével lett mérhetetlenül szegényebb.” Spiriev Attila szakmai igazgató szavai a Magyar Atlétikai Szövetség honlapján csalnak könnyeket az ember szemébe. A 13 éves korában tegnap délelőtt kilenc órakor Egerben elhunyt Kun Zita a Balassi Bálint Általános Iskola hetedikes diákjaként, az Egri Városi Sportiskola kiválóságaként öt versenyszámban is a legjobb magyar eredménnyel büszkélkedhetett. Nem akadt legyőzője 60- és 80 méter síkfutásban, 80 méteres gátfutásban, magasugrásban, távolugrásban és négypróbában sem.
„Csodálatos tehetség, és egy tiszta szemű, aranyos ifjú hölgy távozott közülünk. Ez a veszteség pótolhatatlan.” – fogalmazott közleményében Habis László, a megyeszékhely polgármestere.
Zita edzője, Petrovai József arról beszélt, hogy tanítványa még csak 13 esztendős volt, de már példaképként szolgálhat sokat számára.
„Csodálatos tüneményt, egy elképesztő ígéretet, egy potenciális világklasszist, akár majdani olimpiai érmest veszítettünk el. Hogy a családja hogyan tudja ezt valaha feldolgozni, elképzelni sem tudom.” – teszi hozzá Spiriev.
Azt már a család részéről kapjuk, hogy szűk körben búcsúztatják Zitát, megköszönve minden biztató szót, és részvétnyilvánítást. Édesanyja, Vitkóczki Krisztina és édesapja Kun Zsolt mérhetetlen fájdalmában és gyászában magunk is osztozunk.
Forrás: HEOL
