Selypen 2013. május 31-én, pénteken délután 16 óra 33 perckor ledőlt az utolsó klasszikus gyárkémény.
Elmúlása olyan volt, mint a medence iparáé: lassú agóniát követően másodpercek alatt a porba omlott. A kémény utolsó órái fél percben, Albert Péter felvételén: http://trabant.uid0.hu/tmp/dolakemeny.gif
Akik azt hitték, hogy rövid látványosságra számíthatnak, tévedtek. Sokan voltak – voltunk -, akik már dél előtt összegyűltek a cementgyár kerítésénél, hogy tanúi legyek az ipartörténeti pillanatoknak. Fura katasztrófaturizmus jellemezte ekkor településünket. A bámészkodók között akadtak kitartóbbak, s érkeztek olyanok is, akik csak megálltak az út mentén, majd amikor hosszú ideig semmi érdemleges nem történt, tovább hajtottak. De voltak olyanok is, akik vissza-visszatértek.
A találgatásokat követően ekkorra már az is nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy a kéményt se nem bontják, se nem robbantják, hanem tradicionális technológiával eldöntik. Az északi-északnyugati oldalába jókora rést vájtak, amibe stafnik kerültek. Utóbbiakat déli háromnegyed 12-kor meggyújtották, hogy aztán jöjjön, aminek jönnie kell.
A területen dolgozó munkások ekkor még optimisták voltak: azt mondták, szerintük egy-másfél óra elegendő lesz, hogy a faanyag kiégjen, s az építmény befejezze pályafutását. Végül csaknem öt órára volt szükség ehhez. Sok idő, de még mindig kevesebb, mint amennyi ideig a világháborúk és forradalmak zajlottak, amelyeket a huszadik század során főnixként meg-megújulva vészelt át településünk ipara. Végül is, a cementgyár kéménye évekkel élte túl a szemközti „konkurencia”, a cukorgyár két hasonló büszkeségét.
Mintha egy felkiáltójel semmisült volna meg néhány minutum alatt. Fura fintora a sorsnak, hogy amikor Selypen és Hatvanban is már nyomokban is alig lelhetők fel a XIX. század második felében megalapozott ipar maradványai, a politika kimondta: vétek volt felszámolni a magyar cukorgyártást.
Forrás: HEOL
Külön köszönjük Tari Ottó segítségét
